2010.05.12.

Sziasztok!

Én egy 26 éves lány vagyok,7 éve vagyok pánikbeteg,illetve generalizált szorongásom van!Azért hoztam létre ezt az oldalt,hogy a 7 év alatt gyűjtött hasznosnak ítélt dolgokat,tapasztalatokat leirjam.Ha csak egy hajszálnyit segít valakinek,már az is jó

---

Az egész 7 éve kezdödött,bár lehet voltak már korábban is tünetek,csak akkor még nem tudtam mi is ez.Szoval volt olyan nagyon régen,hogy esténként amikor lefeküdtem,a gyomromban éreztem a félelmet,hogy mitöl,arról foggalmam sem volt.Aztán szédültem...és nem mertem elaludni,vagyis inkább nem tudtam.Féltem az estéktöl....útáltam az estéket,mert féltem,féltem a félelemtöl,a rosszulléttöl.

Aztán depresszió közeli állapotom volt,és bebeszéltem magamnak a betegséget...azt hittem teljes tudatommal hogy megfogok halni.Aztán 2003 öszén felvettek az óvodába dolgozni.Mindig is erröl álmodtam,hogy gyerekekkel lehessek.A depresszióm elmult...és minden félelmem,amikor a gyerekek közt voltam.Rengeteg eröt kaptam tölük,reményt és nyugalmat.Sokat számított hogy a munkatársak is szeretettel befogadtak.Tartoztam valahova.

Még ezen az Őszön elkezdtem a föiskolát.Izgalommal vágtam bele,igen vágytam rá hogy diplomám legyen és dolgozhassak az oviban életem végéig.Na meg aztán tudtam hogy a tanulással sem lesz gondom,egyáltalán nem irtóztam a tanulástol.Egy hetes konzúltációval kezdtünk.Egyszer hazafele jövet rosszul lettem a buszon.Azt éreztem hogy elájulok,megfulladok,meghalok...Legközelebb szintén rosszul lettem.És ez megismétlödött egy párszor.

A konzúltáción volt egy lány akit még középiskolából ismertem,s vele tudtam megbeszélni egy-két dolgot.Egyik nap-talán harmadik vagy negyedik nap-az iskolában órán is meglepett a rosszulllét.És nem mult el...ugy ültem végig az órákat,úgy várakoztam a folyosón,úgy iratkoztam fel vizsgára,hogy közben azt érezem menten elájulok.Aznap valamivel hamarabb hazamentem,mert már nem bírtam tovább.Az ismerös lányt kértem meg hogy írjon be vizsgára.

Már októberben volt vizsga,azthiszem egészségtanból.Bekellet mennem az iskolai könyvtárba,hogy kivegyem a megfelelő irodalmat.Nem voltak valami kedvesek...és persze észre sem vették,hogy amíg ott várakozok,annyira remeg a lábam,hogy alig bírok megállni.Sírva jöttem ki,mert nem szívesen segítettek nekem.Miért nem értik meg az új diákokat,akik valóban becsületesen akarnak tanulni,de nincsenek tisztában azzal,hogy hogyan működnek a dolgok egy főiskolán??Ezt nagyon nem értettem.

Az iskolába még bementem párszor tantárgyat felvenni,vizsgára feliratkozni,de mindig jött velem valamelyik barátnöm,mert egyedül már nem mertem elindulni.Ahányszor bementünk mindig rosszul voltam.

Aztán feladtam.

Az oviban azt mondtam halasztottam,pedig annyi eröm sem volt,hogy elintézzem hogy halasszak.Utána végül is el lett az is intézve.De valójában mindig sunnyogtam az oviban,ha az iskoláról volt szó.Úgy éreztem nem lehetek őszinte,mert nem értenének meg.Így is mindenkitől azt kaptam,hogy “aki akar az megy”,meg hogy “ezt le lehet győzni”.Én azt sem tudtam mi ez,azt sem tudtam mit kell legyőznöm,csak azt éreztem,hogy nem megy,hogy valami bajom van...és meg fogok halni,néha még értelmét sem láttam már hogy küzdjek,akár az iskoláért,akár másért,mert ugy gondoltam nekem már nem sok van hátra.És ezt nem tudtam elmondani senkinek,tudtam hogy bolondnak tartanának,vagy elküldenének valami alapos kivizsgálásra,amitől én írtóztam.

Közben még be-be mentem hozzánk 10km-re lévő városba,de már nem busszal,csakis vonattal,vagy éppen kocsival,ha volt kivel menni.Mindig szerettem a városba mászkálni,akár másokkal,akár egyedül vásárolgatni,kajálni,vagy egyszerüen csak bámészkodni.Szerettem a bevásárlóközpontokat!Mindig élmény volt járkálni a sorok között,a hatalmas polcokat nézni és a sütödénél pizzát enni,vagy éppen fornettit.Sokszor megálltam zenéthallgatni is a lemez sarokban.Szóval órákat tudtam ott eltölteni.Egy idö után itt is rám törtek a félelmetes rohamok,ugyhogy nem mentem többet.De még a kis kínai üzletekbe-ahol nagyon jó kis cuccok voltak-be tudtam menni.Egy ideig.Aztán már oda sem.Söt már a vonatot sem bírtam,így megszünt az utazás.

Nem teljesen mert autóval még éppen utaztam.Akkoriban volt egy barátom,körülbelül 2 hónapig jártunk,vagy még annyit sem,nem tudom.Szóval egyszer elhívott moziba.A Terminátor 3-at néztük.Igen ám,csak hogy én ahogy beléptünk a moziterembe,és lenéztem a székeken,el kezdtem szédülni.Gondoltam majd csak jobb lesz,nem szóltam semmit.Hová ültünk?Hosszában és keresztben is középre,ami ugye számomra nem biztonságos,mert ha rosszul vagyok,nem tudok kijönni.Leültünk.Rá sem bírtam nézni a kivetítőre.A terem ajtaja,egy pici résnyire nyitva volt,ahol beszűrődött egy aprócska fénysugár,s én ezt a fénysugarat bámultam végig.Szörnyű volt.Hányingerem volt,remegtem,és az ájulás szélén álltam.Ráadásul azok a szörnyű hanghatások tetőzték a rosszullétemet.A barátom mindebból semmit nem vett észre.Ugy látszik jol tudom álcázni a dolgot.Nem tudom miért nem mertem szólni.Ez is szerintem egy nagy hibám.Nem merek szólni ha roszull vagyok,mert egyrészt nem akarok kellemetlenséget okozni másoknak,másrészt pedig ha csak én tudom az még nem olyan nagy dolog,viszont ha már mások is tudják akkor már valós a rosszullét és ugy érzem akkor még rosszabbul lennék,ha más is tudna róla.Na ennyit a mozis roszullétről,micsoda megkönnyebbülés volt amikor hazafelé tartottunk.

Még néha autóval barátokkal közlekedtem,de ha bementünk a városba és kiszálltunk 5 percnél tovább nem bírtam,remegtem és azt éreztem elájulok.A piros lámpánál való ácsorgás szintén egy örökkévalóságnak tűnt a hátsóülésen.Legszivesebben kiugrottam volna a kocsiból,és gyalog átszaladtam volna a lámpán.

A lényeg hogy teljesen megszünt az utazás busszal,vonattal,majd kocsival is,mivel már nem csak maga az út jelentett gondot,hanem az hogy távol vagyok a biztosnágos “tereptől”.Bizotnságos terep?Kérdezhetné valaki.Igen.A biztosnágos táv 3 km-re korlátozódott számomra.

Egy “szép” napon baránőmmel sétálni indultunk a faluban.Amikor a központba értünk hirtelen azt éreztem,hogy remeg a lában,s egy lépést sem tudok tenni tovább.Ott volt egy buszmegálló,leültünk.Szétmálott elöttem a világ,a szívem őrülten kalimpált,iszonyatosan melegem vol,s éreztem hogy el fogok ájulni.Nagy nehezen elevickéltünk a pár méterre lévő orvosi ügyelethez.Persze nem volt ott senki.Próbáltuk hívni telefonon is,de nem tudtuk őket elérni.Igy vissza mentünk a buszmegállóba.Felhívtuk a barátomat,hogy nem tudna-e hazavinni kocsival.Hál' Istennek jött egyböl.A kocsiban is alig tudtam megszólalni olyan rosszul voltam.Barátom kérdezte,hogy mi az hogy nem tudok hazamenni?Nem értette.Hazajöttünk,s anyu adott egy enyhe nyugtatót.Aztán jobban lettem.De honnan tudta,hogy nyugtatóra van szükségem???

Az igazság az hogy tudom,azt hogy anyunak is voltak korábban hasonló problémái.Amikor erröl a dologról beszélgettünk,mindig azt mondta:”Menni kell,muszály menni.””Aki akar,az tud” meg hasonlók.Senki,de senki a világon nem értette meg mennyira kétségbe voltam esve!Nem értették,hogy nem tudok menni,nem tudok felülemelkedni a félelmeken és a rosszulléteken.Nem értették meg,hogy nem tudtam irányítani magam.Valami a hatalmába kerített.

Az iskolát tehát abbahagytam de dolgozni tudtam hál Istennek..Báár az idö elteltével az is egyre megterhelö volt.Tavaly már minden megterhelő volt,a munka,a kert,a főzés,a séta,a felkelés.....igen ha este arra gondoltam hogy fel kell kelni másnap már attól rosszul voltam.De nem depresszió miatt,bár lehet az is keveredett bele,ki tudja....

Egyébként utamon voltak angyalok,persze emberek formájában.Ők tanítóként segítettek nekem,próbáltak segíteni,persze én nem voltam ám a helyzet magaslatán.De így utólag visszanézve az akkor ici picinek  tünő erőfeszítések,és tapasztalatok valójában szükségesek voltak,és elörébb vittek.

Majdnem egy éve hogy elmentem pszichiáterhez,és pszichologushoz,pedig nagyon ellene voltam,ezért is nem mentem 6 évig.De már nem láttam kiutat.És sokat segít a pszichologus nagyon!Persze nem neki kell tenni a gyógyulás érdekében,ő csak útmutató....az utat nekünk kell végigjárni....Nem fogja senki elvégezni helyettünk a nehezét....A pszichiátert majd a gyógyszerszedés részben leírom.

Most olyan szinten vagyok,hogy jobban vagyok,van eröm a munkához,nem szorongok már állandóan.Felszálltam a buszra!!7 év után!!!De még sokat kell gyakorolni hogy félelem nélkül menjen....

NAGYON FONTOS,hogy Istennel csináltam végig ezt az utat,és hálás vagyok Neki a rengeteg tapasztalatért,a változásokért amiket véghez vitt bennem betegségem alatt,s javamra fordítja azt...

Szóval javulgatok.....és ezt kívánom mindenkinek!!

Oldal: Bemutatkozás
Pánikbetegség,generalizállt szorongás - © 2008 - 2024 - kincsesszigeta.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat